Első rész

A zene teljes hangerővel bömböl a fülemben. Az emberek biztosan hülyének néznek, amiért szakadó esőben egy padon ülve cigizek.
Próbálom összeszedni a gondolataimat. Van ez az érzés a mellkasomban. Ami szorít, szinte elfolytja a levegőt, amit épp beszívok. A szívem persze a torkomban dobog. Könnyek marják a szemem, de nem akarok sírni, így felfelé pislogok párat, nehogy kihulljon a kitörekvő könnyek zápora. Végül pár óra múlva vége lesz. Az eső nem esik, a vizem ruhám lassan megszárad, a sminkem valószínűleg teljesen elkenődött, az emberek furán méregetnek. Mindig is olyan ember szerettem volna lenni, akit nem érdekel, hogy mások mit gondolnak róla, de azt hiszem, én nem vagyok olyan. 
Aztán megszólal a telefonom, kapok egy üzenetet tőle és a szívem a torkomban dobog. 
Próbálom helyrehozni a légzésemet, próbálom nyugtatni magam, a kezem remeg és szinte az ájulás határán vagyok. Szaggatottan fújom ki a levegőt, amit pár másodperccel korábban szívtam be. Szomorú vagyok és nem tudom, hogy miért. 
Egyetlen mondatától görcsbe rándul a gyomrom, az érintésétől hideg fut végig a hátamon, az illatától megőrülök és a hangjától az egész testemben jól eső bizsergés árad szét. 
El akarom neki mondani, bepötyögöm a telefonba a választ, de végül kitörlöm. A torkomban gombóc, a szám kiszáradt és csak nézem a lassan halványodó kijelzőt. Most már nem takargatom a könnyeimet hagyom, hogy utat törjenek maguknak. Már nem érdekel, ha meglátnak. 
Nem írok neki semmit, mert tudom, hogy váratlanul érné. Nem mondom el, mert e legjobbat akarom neki. Így hagyom, hogy nekem fájjon, hiszen ezek csak érzések, majd elmúlnak. 
Pár perc üldögélés után elindulok haza. Az egész úton "kedves" kis gondolatok gyötörnek. nyilván én vagyok a hibás, valamit biztosan én csináltam rosszul, valamit én rontottam el ha már szakított velem. Hiba volt azt hinnem, hogy jók voltunk együtt? Vagy talán túlságosan is beleéltem magam abba, hogy egymás mellett fogunk megöregedni? Hogy együtt fogjuk nézni, ahogy az unokáink játszanak a kertünkben? Ez az egész csak egy hiábavaló ábrándozás volt? Bárhogy volt is, bárhogy történt is, vége lett, mielőtt igazán elkezdődhetett volna és ez fáj. 
Az ajtót sikerül hosszú idő után először halkan becsuknom. Be is csaphattam volna, hiszen úgysem hallotta meg volna senki ebben az átkozottul üres házban. teljesen egyedül vagyok, a gondolataim pedig nem hagynak nyugodni. 
A lábaim a fürdőszoba felé irányítanak, ahol veszek egy gyors zuhanyt. ledobom magamról a ruháimat, majd beállok a vízsugár alá. A meleg víz ellazítja az izmaimat, megnyugtat és kitisztítja a gondolataimat. 
Elhagyom a fürdőszobát és lefekszem az ágyra. Az illatát még őrzi a párnám. Fáradtan sóhajtok fel, keserű ízt érzek a számban. Az emlékek magukkal ragadnak, de én nem akarok sírni. 
Eszembe jut, milyen volt akkor, amikor még itt feküdt mellettem és édesen szuszogott. Annyira álomszerű volt, most pedig véget ért. Megmondta, hogy nélküle egyedül leszek és hát láss csodát, egyedül is maradtam. Képtelen vagyok elaludni, nem megy, egyszerűen ez túl sok nekem. Mindig is tudtam, hogy nem egy könnyű dolog a szakítás, de ez minden képzeletemet felülmúlja. Megöl és olyan rohadt lassan csinálja, élvezi a kínzást, olyan egy fémekkel teli szoba és a mágnes mindent magához vonz, míg teljesen üres nem lesz. Valahogy így érzem én is magam. 
A telefonom kijelzőjét nézve fájdalmasan döbbenek rá, hogy még mindig az a képernyőzáramon a kép, mint ami két hónapja volt. 
Két hónapja még minden rendben volt, két hónapja még volt értelme mindennek Két hónapja még szeretett. azt mondta, hogy feleségül akar venni, hogy hagyjam hogy szeressen. Ez nem múlhatott el ilyen hamar, ugye nem?
Most semminek sem látom az értelmét. A szkításunk miatt semmi sem változott. A Nap szokásosan süt, a madarak csiripelnek, a szellő fúj, csak én törtem össze. 
Hirtelen ötlettől vezérelve tárcsázom az egyetlen embert, akit ilyenkor hívhatok.
-Igen?-Szólalt meg álmos hangján. 
-Szia. Át tudsz jönni?-Kérdeztem sírástól elfojtott hangon.-Nem bírom-tettem hozzá.
-Öt perc és ott vagyok-felelte jó barát módján. A percek csigalassúsággal telnek, minden egyes másodpercet óráknak érzek, mint anno matekon. 
A csengő végre megszólal én pedig azonnal kinyitom az ajtót és megkönnyebbülve zuhanok Ádám nyakába. Fájdalmasan, olyan erővel zokogok fel, hogy az utca másik felén is hallhatják.
-Minden rendben lesz.-Ígéri meg nekem.
-Csak ez nem.-Mondom szipogva. 
-Nem hagyom, hogy mégegyszer bántson. Itt leszek neked, vigyázni fogok rád.
-nem tudom, mit tegyek. Mindenhol őt látom, a rohadt illatát őrzi a párnám és kicseszettül bele fogok halni. És lehet, hogy ez drasztikusan hangzott, de így érzem. 
-Mert szereted. 
-De nem akarom. Azt akarom, hogy neki is fájjon. Itt maradsz velem?
-Meg fogja bánni, hogy így eldobott. Hidd el. És, ha kérted volna, akkor sem mentem volna el.






Hát babáim, itt vagyok Nektek az első résszel. 
Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Ha tetszett, kérlek írj egy kommentet. Köszönöm szépen,. hogy vagytok nekem. 
Imádlak Titeket!